Írok – született meg bennem a gondolat.

Egyszerűen csak sorjázom, nap, mint nap leírom, hogy vagyok, hogy van a fájdalom, mi van körülöttem, és mi van bennem. Elindulok egy belső zarándoklaton, nyitva hagyva a kérdést,  vajon külsővé lesz-e, vagy a kimondott igen, az „el kell mennem épp most, épp ide” gondolata, ígérete ellenére is maradok itthon, maradok a tegnap megkezdett belső zarándoklat útján.

2015 07.12. vasárnap

Vagyok: keresztre feszítve.

Nem a golgotaira. Nem én vagyok a Krisztus.

Csak saját életem keresztjére. Mint az önmagában Krisztust keresni vágyó ember.

Ezt, saját életem keresztjét próbálom megfejteni már hosszú ideje.  Mivel nincs hét mérföldet lépő csizmám, nem jutottam még túl messzire. Pedig az élet/ vagy a mögötte sejtett rendező erő (akit jobb híján mindig Istennek nevezett az ember, holott valójában nem tudjuk, hogy ki, vagy mi), folyton üzen.

Üzen valamit a belső és külső történésekkel.

Csak az a baj, az a baj, hogy mindezt legtöbbünk számára ismeretlen nyelven teszi. Mintha csak kódokat kapnánk az egyértelmű üzenetek helyett. S mivel csak kódokat kapunk, meghatározó a téves értelmezés lehetősége.

Én mégis ezzel próbálkozom.

Odáig már rég eljutottam, eszembe nem jut alkudozni az Istennel, hogy saját keresztemet letéve felvegyem valaki másét, annak reményében, hogy az könnyebb, az jobb volna számomra. Mindenki a maga keresztjét viszi. A kereszt, a saját kereszt, nem véletlen adatott. Csak ennek hordozásával, mibenlétének megértésével van megérkezés (amit megint csak jobb híján üdvösségnek nevezhetünk) az életben és az élet után.

Vagyok: keresztre feszítve.

Ez most épp a keresztcsontom fájdalmában realizálódik.

Még sosem fájt a hátam. Ha 20 körüli lennék, ez az információ nem sokat jelentene – de 50 leszek az idén. A keresztcsont megjelenő fájdalmánál már csak a megfájdulás külső, belső története különösebb. Pontosabban csak a belső (mert semmi érdekes nincs abban, hogy valaki, aki nem gyakran végez megerőltető fizikai munkát, ha megteszi, esetleg így jár): a miért pont most, pont így, pont ez kérdése. Miért pont akkor jelenik meg, amikor meghoztam egy döntést: elmegyek életem első zarándoklatára. (?)Miért tűnt ennek eldöntése és kivitelezési terve szinte sorsszerűnek? Hogy cseppen ebbe  bele a barátnőm, egy, a net levelezési felületéről ismert férfi, egy másik barátnőm férje, az áramló női energiám, az érintés  vágya, és annak visszatartása, a helyes és helytelen eldöntésének zavara, és nem utolsó sorban a varangyos béka (aki sehol nem volt addig, míg lehetséges ott létének gondolata el nem hagyta a számat),a béka, akit nem hogy megcsókolni nem tudtam, de még megfogni sem, hogy arrébb hajítsam.

Ha egy mesében lennék, a megjelenő fájdalom, minden kísérő gondolattal, „varangyos békástul” akár egy próba is lehetne.

Ha a mesében ugyanúgy viselkedtem volna, mint a valóságban, elbuktam volna. Nem jutottam volna el oda, ahová, és amiért elindultam. „Kárhozatban” lenne részem, az üdvösség helyett (belső kárhozat érzésben legalábbis).

Vajon a mesékben hogy képes úrrá lenni az elinduló hős az úton megjelenő próbákon, saját félelmein?

És az életben hogy nem?

Lehet-e, tudunk-e félelem nélküliekké válni?

„A teljes szeretet kiűzi a félelmet” – olvassuk János levelében.

Mi az, hogy „teljes szeretet”?

Úgy tűnik, az élet legmagasabb szintű gyógyítása.

Valaki egyszer azt mondta nekem, Pál apostol semmit nem tudott a szeretetről. Amit leír az I. Korinthus 13-ban, a szeretethimnuszban, az csak az elemi iskolás gyerek szintje.

Nem tudom. Csak azt tudom, hogy én még az I. Kor. 13 hoz képest is kisiskolás vagyok.

Valaki más pedig Krishnamurtit idézte egyszer a levelében: „ha mindent kivonunk a világból, amit ismerünk, és ami megismerhető, ami marad, az a szeretet lesz”.

Vele kapcsolatban jelent meg fontos üzenetként a kereszt. A kereszt, mely csak úgy kiábrázolódott, felállíttatott levelezésünk legelején, ami egyben egy újonnan induló év legelső napja volt. Szilveszter éjszaka. Csak egy egyszerű keresztbe írás történt. Mikor jeleztem ezt felé, azt válaszolta, különös ez, majdhogynem szimbolikus. Hogy épp a kereszt az, ami megjelenik egy (volt) lelkész, és egy, a szenvedést jól ismerő ember között kapcsolatba lépésük kezdetén.

A Krishnamurti üzenet később jött. Nem értettem, sőt dühített. (Megint egy gyönyörű mondat, csak épp semmit nem tudok vele kezdeni. A mondat megfogalmazása szerint esélytelen az egyes ember, mondjuk az én életemen belül a magtapasztalás.) Még most sem értem. Igaz, keresztbeírás, kereszt sincs már közöttünk.

Állok egyedül, vízszintes szálaként a keresztnek.

Vagyok: életemben először, a keresztcsontomra feszítve.


2015.07.13. hétfő

Három nap múlva kezdődne a szabadságom. Ez már egy módosított terv, a lehetőségként megjelenő krakkói zarándoklat miatt. A néhány nappal ezelőtt kezdődő fájdalom azonban oly valóságos, és minden mást kizáró, hogy a munkahelyemre betelefonálva az indulás előtti napokra is felmentést kértem. Nem lehetek másokra figyelve, segítőként jelen akkor, amikor nincs más, csak a saját valóságom, fájdalmam, és a kérdéseim.

Van, amikor a segítő is segítségre szorul. S ha nincs külső segítség, ha épp elérhetetlen, az ember önmaga segítőjévé válik. A segítő szakma azt mondja, ez nem lehetséges. Mert nincs meg a kívül maradás, a távolságtartás lehetősége. Nincs objektivitás – részvét, és belevonódás nélküli jelenlét. Már a mentálos, lelkigondozói tevékenységem kezdetén rájöttem, hogy igazából sosincs ilyen. Az ember egyfelől benne van a maga életében, annak problémáiban, másfelől, a legtöbb történetbe belevonódik a sajátjaira ismerve. S mivel a segítő is ember, ő sem képez kivételt. (Mérlegelheti persze, hogy ezt egy adott beszélgetésen belül jelzi, vagy sem. Saját magában mindenképp tudatosulnia kell ennek.)

Arra is rájöttem, hogy bár bajaiban többnyire külső segítséghez fordul az ember (már aki fordul, aki kimondja, hogy baj van), életünk azonban kizárólag önmagunk által meggyógyítható. A külső segítség mankó odáig, amíg ennek felismeréséig el nem jutunk. Amíg meg nem születik bennünk az a bizonyosság, ami erre képessé tesz bennünket.

Ma reggel úgy tűnt, nincs más választásom, mint lehuppanva önmagam mellé, meghallgatni saját magamat. Megpróbálva összeilleszteni az erős, a gyenge, a segítő, és a segítségre szoruló különálló megtapasztalásait.

Szabadságon vagyok, a lányaim sincsenek itthon. Azt teszek, amit akarok.

Írok – született meg bennem a gondolat.

Egyszerűen csak sorjázom, nap, mint nap leírom, hogy vagyok, hogy van a fájdalom, mi van körülöttem, és mi van bennem. Elindulok egy belső zarándoklaton, nyitva hagyva a kérdést, hogy vajon külsővé lesz-e, vagy a kimondott igen, az „el kell mennem épp most, épp ide” gondolata ellenére is maradok itthon, maradok a megkezdett úton.

A most megértése (külső és belső zarándoklat) messze van időben. A belsővel kezdődött, valamikor a lelkészségem elején (1997). Abban a felismerésben, hogy tele van a fejem egy csomó tudással, csak épp azt nem tudom, mit lehet kezdeni ezzel egy gyülekezetbe kikerülve? Minden, amit tudtam, halottnak látszott, sterilnek, könyvízűnek, aminek semmi kapcsolata nem volt a megélt helyzettel. Somogyban voltam. Ott, ahol elenyésző a reformátusok száma. Ahol maroknyi gyülekezetek küzdöttek/ küzdenek azért, hogy éljenek, hogy ne kelljen még becsukni a templomot. Végvári harcosnak élte meg ott magát minden lelkész ebben az időben. A kérdés az volt, hogy van-e utánunk tovább, vagy velünk fejeződik be egy több évszázada tartó történet. Azt hittük (azt hittem én is), ez egyedül tőlem, az én erőmtől, az én rátermettségemtől függ. Így, amikor hírét vettem a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés képzésének, s annak a barátaim által megerősített segítésének, hasznosságának, gondolkodás nélkül beiratkoztam.

A képzés valóban sokat adott. Lelkészileg, és emberileg is. Elindított az önismeret útján, máig meghatározóan megadva nekem keresésem irányát. Egy olyan ösvénnyé lett, amiről nem lehet visszafordulni, letérni. Csak menni lehet rajta, néha felsőbb osztályba lépni. Vagy megbukni, és szintet ismételni. Ha éretlenek vagyunk a tovább menésre.

A külső zarándoklat gondolata a megkezdett belsőnek egy bizonyos pontján jelent meg. Teri lányom megbetegedésekor (2003). Az egy pillanatot nyugton maradni nem tudó lányom egyik napról a másikra járásképtelen lett. Ekkor már évek óta abban a hitben éltem, hogy egy szertő Isten képét hordozom magamban, és ennek egyedüli valóságát hirdetem. A bajban, mint egyfajta belső valóság mégis épp az a hiedelem jött ki belőlem is, ami a legtöbb keresztyén embert fogva tartja – a „miért büntet engem az Isten” önmarcangoló kérdése. A saját hitem próbája lett ez az időszak. Millió miért volt bennem. Nem a hogyan érdekelt, ami a helyzet elfogadásához, elhordozásához adott már annyiszor erőt. Nem akartam elfogadni ezt a helyzetet. Életemben először jogosnak tartottam a miértjeimet, és választ akartam kapni. Mindegyikra. Sem nekem magamnak, sem senki másnak, akit magamtól okosabbnak, bölcsnek tartottam nem volt számomra elfogadható válasza. A keresztyén hit legnagyobb igazságai üresen kongtak. Sem megértést, sem vigasztalást nem adtak. El kellett indulnom a válaszaimért. Amik ha nem is hoznak teljes megértést, mégis közelebb visznek ahhoz, amit válaszként elfogadhatok.

Beregdarócra 2004 áprilisában költöztünk. Édesapámat váltottam a lelkészségben. Soha nem akartam ide jönni. Egy kényszerlépés volt ez számomra. Pályakezdő tapasztalataim alapján az egyetlen esély, hogy otthonom, munkám legyen. A volt fizika tanárom (aki, mióta nem találkoztunk, hitét gyakorló görög – katolikussá lett) gyakori vendégem volt akkoriban. Egyszer, Medjugorje-ből hazaérkezve, egy láncot hozott nekem, a Szűz Mária képével. Azt mondta, el kell mennem oda. Teriért. Ott szinte megérinthető, kitapintható a csoda. Ez az a hely, ahol bármi megtörténhet.

Ott és akkor messze voltam még attól, hogy ezt hinni, elképzelni tudjam.

Arra gondoltam, hogy ha elmegyek, és csoda történik, át kell térnem katolikusnak. Mert akkor nekik van igazuk. Nemcsak Jézuson keresztül, hanem Márián, és az összes szenten keresztül is lehetséges az imameghallgatás. Aztán arra is gondoltam, hogy ha elmegyek, és nem történik semmi, ott, ahol állítólag gyakoriak a gyógyulások, akkor örök kérdés marad bennem, soha meg nem bocsáthatóan magamnak, hogy vajon nem az én hitem volt-e a kevés.

Így hát mosolyogtam, megköszöntem a láncot, a tanácsot, a ránk gondolást, és azt mondtam, én református lelkész vagyok. Mi azt mondjuk, Jézus az egyetlen közbenjáró. Nem gondolom, hogy Mária képes volna bármire is, amire Jézus nem. Azt gondolom, mindegy, hogy kinek a segítségét kérem. Én ebben a pillanatban csak Jézust tudom választani.

Őt választottam, de képtelen voltam a kitartó imádságra. Akár Őt, akár Istent szólítottam meg, nem tudtam mit mondani. Képtelen voltam fejemet meghajtva a „legyen meg a Te akaratod” kimondására. Egyszerűen képtelen voltam igent mondani arra, amire nem volt a válaszom. Nem hittem el, hogy ez az Ő akarata lenne. Ha az lenne, valóban a bennünk levő hiedelem volna az igazság. A büntető Isten képe. S bár kiderült, hogy bennem is ott van ez a gondolat, de szabadulni igyekeztem ettől. Egyedül a szeretet kapcsolatban van partnerség. A szigorú szülő, szigorú tanár, büntető Isten nem a partnerünk. Felettünk áll, figyel minket, s ha rosszat teszünk, előbb utóbb megfenyít. Egy ilyen kapcsolatban az ember marad örök gyerek. Aki sosem nő fel.  Marad gyerek, mégpedig megfélemlített, aki, még ha látszat szerint jó is, ez nem az önálló választása, hanem félelemből, megfelelni vágyásból teszi. Engedve egy külső nyomásnak.

Eddig azt gondoltam, azt éltem meg magammal kapcsolatban, hogy erős vagyok. Mindig, minden helyzetben (műtétek, válás, csalódások). Végtelen erős. Most jött először közel hozzám a gyengeség valósága. Bevállalhatatlan volt. Még Isten előtt is. Nem akartam kérni. A kérés nekem is nagy szégyen, mint Nagy László írta az Adjon az Isten című versében. Mindig is az volt. Először lett áldás helyett átokká az erőm, ami úgy tűnt, még Istent is arra ösztönzi, hogy újabbnál újabb próbákat adjon nekem. Hazugnak tartottam a bibliai mondatot a próbákról, és azok hordozhatóságáról (Ő nem hagy minket erőnkön felül kísérteni). Azt éreztem, most túllőtt a célon. Erőmön felül kísértett. Ha pedig szerinte ez elhordozható, akkor mégsem mindentudó, vagy esetleg vak, vagy a Róla, vagy az önmagamról alkotott képet akarja porrá zúzni. Mégsem ment a gyengeség, a főhajtás, nem ment, hogy elhiggyem, mindebben csak Isten van benne. Teri az én gyerekem, és az édesapjáé. Kettőnk felelősségének a gondolata lett meghatározóvá. A házasságunk. A közös életünk. Mintha gyermekünk valahogy a mi történetünkbe lépett volna bele. Megpróbálva jóváírni azt, ami nem volt jó, azt, ami nem az övé, azt, amit épp ezért nem is tud, ő nem tud megváltoztatni.

Akkoriban olvastam el Coelho „Az alkimista” című művét. Minden jó híre, írójának azóta is töretlen népszerűsége ellenére sem világirodalmi remekmű. Mégis, sok nagyszerű könyv elolvasása után ez volt életem első átütő erejű könyvélménye. Nem maga a történet az, ami nagyszerű, és nem is Coelho stílusa, tehetsége. Hanem hogy a most elkezdett utam jogosságát, értelmét, szükségszerűségét találtam meg benne. Akkor, amikor még egyáltalán nem voltam bizonyos abban, hogy elindulhatok-e minden addigit megkérdőjelezve, minden biztosat kirúgva a lábam alól, senki másra, csak a saját magam belső hangjára hallgatva.

Már az első lapok elolvasása után tudtam, ez az a könyv, aminek épp most kellett a kezembe kerülnie. Sem évekkel ezelőtt, sem évekkel később nem jelentett volna talán semmit. Ezt az érzést még tovább növelte bennem a rátalálás hogyanja. A mentálos diploma kiosztó napján annál a barátnőmnél aludtam, ahol mindig is megszálltam az elmúlt évek képzési hétvégéin. Ez az este abban különbözött a többitől, hogy egyedül voltam. Ágyneműt keresve nyitottam ki szekrényajtaját, de rossz helyre nyúltam – könyveket találtam. Ha már kincsre leltem a csukott ajtók mögött –gondoltam – megnézem magamnak. Villámgyors szemrevételezéssel három könyvet húztam kintebb a többitől. Majd egy hirtelen mozdulattal visszadugtam kettőt. „Az alkimista”-’ra esett a választás. Ismeretlenül.

A mai napig sok helyzet, idézet jut eszembe a könyvből. A legfontosabb üzenetté a két csepp olaj lett. A mondat, miszerint az életet úgy érdemes végig élni, hogy lássuk annak minden szépségét, csodáját, de mindeközben őrizzük meg azt a két csepp olajat, amit kanalunkban tartunk. Ami a mienk.

Látni akartam az élet szépségét. Látni, érteni, érezni az Istent. Érteni, vagy legalábbis jobban érteni, a saját életemet. Megtalálni azt a két csepp olajat, ami az enyém. Ami rám bízatott.

A külső zarándoklat gondolata tehát egy, már a mentálhoz képest más síkra terelődött, mélyebb, belső zarándoklat hozta. Medjugorje-’ba még mindig nem mentem el. Igaz, le sem tettem róla. Később Szent Jakab útjának tervével bővült a megkezdett sor. Nem a vágy az, ami ezt a két utat kiemeli az összes többi közül. Inkább valami megmagyarázhatatlan érzés – hogy dolgom van ezeken a helyeken.

images-naplo

Nagyjából 10 év telt el azóta.

Az idő kívül –belül változásokat hozott. És mégis, csak egy telefon kellett, a zarándoklat régi vágya. Pedig mostanra azt gondolom, nem feltétlen kell elmenni, egy lépést sem kell tenni ahhoz, hogy felszínre kerüljön az, amiért egy zarándoklaton elindulunk. Semmi nincs meg kívül, ami belül meg nem lenne.

Ennek ellenére igent mondtam Krakkóra.

A különböző szálak, a külső és belső dolgok összeérése, a jelszerűség miatt.


2015.07.14. kedd

Nincs más, csak a fájdalom. Lehetetlen elmenekülni előle.

Fáj a testben lakó lélek is – válaszokat kereső miértjeiben.

A szellem (amit meg nem tudnék mondani, hogy micsoda egyáltalán), szabad. Valahogy fölötte áll az egésznek. Nem tudom, mit tud, még kevésbé, azt, hogy tehetnék szert erre a tudásra, mire használhatnám. Úgy érzem most evidenciáját, hogy nem tudom meghatározni sem a miben létét, sem a tartalmát. Ez a legnagyobb érzés most bennem, ami „fölülírja a kisebbet”.

Pedig fáj. Fájok.

Mégis, mindennél erősebb készetetés bennem a gép előtt ülni, gondolkodni, írni.

A zarándoklatra kimondott igenem szertefoszlóban. Nem mondtam még le az utat, csak kivitelezésének valószínűsége csökken minden egyes nappal a nem szűnő fájdalom miatt. Mintha a miértek keresése volna a szög, ami döntésemtől függetlenül a belső zarándoklat útján marasztal.

Kölcsön kapott túra bakancsom itt áll a sarokban. Arra is kevésnek látszik az erőm, hogy reggelente felvegyem, és legalább itthon járjak benne, szoktatva magunkat egymáshoz. A vasárnapi budai bemelegítő túra elmaradt – nekem, legalábbis.

Aznap kezdtem írni. Július 12-én.

Andrea barátnőm (ő hozta a zarándoklat hírét, tőle a bakancs) azt mondja, valaki nagyon dolgozik azon, hogy itthon maradjak. Szerintem nem Valaki, nem a Sátán – ahogy ő gondolja. Nem kívül van, ami akadályoz, tőlem független létezőként. Én vagyok az. Valami bennem. Belül.

Nem értem.

Fájok. És a jeleken gondolkodom. Hogy honnan jönnek, mit mutatnak, mutatnak-e valamit egyáltalán? Lehet, hogy csak saját gondolatink, vágyaink, hiedelmeink külső kivetülései? Azoké, melyekkel nincs kapcsolatunk, melyek nem a felszínen vannak? A jeleken gondolkodás felveti a vezetés kérdését is. Ki vezeti az életünket? Egy rajtunk kívül álló Valaki/valami? Ez a Valaki az Isten? Vagy nincs vezetés sem? Csak belső valóság? Ha a rossz megtestesítője nem látszik valóságosnak, rajtunk kívül álló személynek, rajtunk kívül van-e a jó, az Isten? Nem lehet, hogy mindkettő bennünk van, mint helyét, egyensúlyát kereső különböző valóságok? Hogy nem kívül csatáznak, hanem belül? Egyébként mi az, hogy jó? Mi az, hogy rossz? Mi teszi ezzé az egyiket, azzá a másikat az értelmező, valamihez kötni akaró nagy igyekezetünkön kívül? Lehet, azaz élet feladata, hogy a rossznak hitt dolgokat felülírja jóval, megszüntetve realitásukat. Talán a rossznak nincs is. mármint realitása. Csak a jónak. S amikor már jó minden (belül és kívül), akkor van a páli Isten lesz mindenekben valósága.

Mennyi történik meg ebből egy élet alatt?

Hány élet kell hozzá?

Lesz idő, mikor az emberiség egészének valósága ez lesz?

Vagy mindig marad egyéni út?

Talán erről szólnak a jelek. A bennünk levő valóságról.

Nem amit gondolunk. Hanem ami van.

Szóval jelek, jelszerűség. És Krakkó.

Nem a varangyos békával kezdődött.

A sárkánnyal.

Egy szimpatikusnak látott férfi egyetlen mondatával egy regisztráció nélküli internetes ismerkedési felületen. Feltöltött képe, és a mesék világát hozó rövid mondata üdítő színfolt volt az oldalon. Fő sárkányszakértőként ráírtam. Ugyan akkor megszólítottam még valakit. Ő is másnak látszott a többiektől. Rímekben írt. Szellemesen.

Aztán Andrea barátnőm telefonja következett. Hónapok óta nem beszéltünk már. Most rám csörgött, mert muszáj – mondta -, nem tehet mást, ugyanis napok óta bármerre megy a városban, s mindegy, hogy a házak homlokzatán, az aszfalton, vagy a buszülésen pihen meg tekintete, mindenhol az én nevemet látja – „Eni, Enci, Enikő”. Lehetséges találkozásunk időpontját egyeztetve derült ki, hogy június 16-án indul az a krakkói zarándoklat, amin ő évek óta részt vesz, most épp szervezőként (is). A hangomból, a kérdéseimből nem volt nehéz kitalálni, hogy szívesen elmennék. Persze megörült ennek, invitált, és minden segítséget megígért a jelentkezés lebonyolításában. Nem mondtam biztos igent. Gondolkodási időt kértem.

Másnap (egy hétre rá, hogy én írtam) levelet kaptam a sárkányos pasitól. Különösnek tűnt, hogy egy már eleresztett szál jön vissza, ráadásul épp akkor, mikor a másik (és miért pont nekem írtál) kérdésére visszajelzem, másnak is írtam, csak ő nem válaszolt.

Két nappal később derült ki, hogy a sárkányos férfi jelenleg Lengyel országban (!)dolgozik. Nem Krakkó közelében ugyan, de mégis csak ugyan abban az országban. Egyáltalán nem tűnt kivitelezhetetlennek egy találkozás megszervezése a zarándoklat végén.

Újabb két nap, nagy üzenetváltásokban, majd egy rövid üzenet arról, hogy hivatalos kiküldetése miatt most kényszerű hallgatás következik, négy napon át. Ne aggódjak, nem szűnik meg létezni közben. Jelentkezik, ha visszatért.

Ekkor jött a varangyos béka. Ennek a négy napnak az egyikén. Sára barátnőmék kerti halastavának tisztításakor. Az ő néhány órás távolléte alatt mondta Miklós (a férje, aki szintén nagyon jó barátom), hogy akkor ő most elmegy zuhanyozni, és sosem mondott ilyet, most sem tudja, hogy tegye, de azt szeretné, ha vele mennék.

Váratlanul ért a mondat. Sokat voltunk már ketten együtt, fél délutánokat átbeszélve. Eddig nem volt jelen (vagy legalábbis számomra nem érzékelhető módon), a vagyok nő, te meg férfi rezgése. Összekuszált ennek megjelenése. Attól, hogy ez kimondódott, egyből nővé és férfivá lettünk az asztal két oldalán ülve. Valamiféle új játék vette kezdetét, amiben megszólíttatott nő, a test, a szexus, mint lényem kevésbé ismert, különféle dolgok miatt visszafogott részei, és egy pillanat alatt átrendeződött bennem minden. Vágytam igent mondani, mégis a nem hagyta el a számat.

Sáráért, és a sárkányos pasiért.

Volt időm gondolkodni, míg Miklós zuhanyzott. Mikor visszajött, együtt folytattuk. Beszélgettünk, megkísérelve feloldani, megmagyarázni, tovább mozdítani azt a történetet, ami néhány perccel ezelőtt elkezdődött. Józan, az eredeti kapcsolati alapunkat visszahozni igyekező mondataim felszíne alatt ennek ellenére ott maradt a vágy az érintésre, és a csalódás, hogy mindezt nem mondtam ki, nem engedem meg magamnak, magunknak.

Sára még egy óráig távol volt. Mire hazajött, csak egy hajszál választott el attól, hogy a nemből igen legyen. Minden elmúló perc, kimondott mondat a bennem létező egyetlen valóságnak tovább és tovább fokozódó, már-már az őrültség határát súroló beteljesedni akarása felé sodort. Feltartóztathatatlan volt. Minden gátat áttörni akaró. Már ülni sem tudtam. A karfába kapaszkodtam, hogy visszatartsam magam. Az ölébe vágytam. Az érintésére.

Hogy ölelésünkben legyen élővé a holt. Rodin „Csók” szobra.

Másnap álltunk neki a tó tisztításának. Ekkor bukkant fel a varangyos béka. A két órás munka végén már éreztem a keresztcsontomat. Néhány órával később pedig már alig bírtam hazamenni.

Így jött el a másnap (azaz a tegnap), annak a bizonyos négy napnak a vége. Nem jött üzenet.

Nem jött ma sem.

Ülök a gép előtt, gondolkodom, írok, szemem minden percben a megnyitott postafiókom levélszámlálóját figyeli. A számláló mozdulatlanságában múló idő annak üzenetét hozza, hogy a sárkányos férfi mégis megszűnik létezni. Létezésének megszűnése egyet jelent egy újabb jellé összeállt történet szétesésével .

Nem mondhatom, hogy nincs baj, sem a férfi, sem a történet nem jelentett semmit, mert jelentett. Esélynek láttam. Egy hosszú ideje bennem élő bizonyosság lehetséges megvalósulásának. Mintha minden ezt erősítette volna bennem kora tavasz óta. Annak bizonyosságát, hogy valami meghatározóan jó felé megyek. Olyan valaki felé, aki „pont jó”, „pont jó” nekem. Mint ahogy én is neki. Így végtelen egyértelműséggel mondtam nemet minden megkezdett kapcsolat elején, ami csak a talán, vagy az akár még jó is lehet gondolatát hozta. Ez a férfi többnek látszott. Másnak. Pontosabban talán nem is ő, hanem az, ahogy és amikor az én belső megéléseimben megjelent. Beteljesedés közelinek látszott. Az ahogy és amikor történésében mégis fontos volt ő maga is. Érzékeltem, látni véltem benne valamit, ami jóval fölé emelte a tizenkettő egy tucat átlag pasitól, akiknek jelenléte meghatározó egy ilyen felületen. Nem tudok átlagban gondolkodni – csak olyanban, aki magasan e fölött van.

Mert én sem átlag nő vagyok.

Mint ahogy azok sem, akik eddig megérintettek, akikhez megérkeztem, akik életem nagy történeteinek férfi főszereplői lettek.

Ülök, fájok, gondolkodom, írok, és azt érzem, ami most történt az a legfelső réteg sérülése. Olyan történet, ami nem történet. Még csak el sem kezdődött. Csak akkutan van jelen. Benne, alatta viszont fáj valami. A krónikus réteg.  Az összes férfi, az összes olyan történet, ami hasonló forgatókönyv szerint íródott – P, M, S, és a volt férjem. A közös bennük az, hogy megérkezettség érzetem volt. Mindannyiszor azt éreztem, haza jutottam. Nem kell soha többet szembesülni azzal, hogy tévedtem. Nem kell többet felállnom, és tovább mennem. Meghalnom, és újjászületnem.

Nincs más, csak a fájdalom. Lehetetlen elmenekülni előle.

Hagyom. Nem teszek semmit.

Megélni próbálom. Figyelem.

Ismerős érzés ez, gyerekkorom óta kísér. Mintha az első menstruációs görcsök óta így viszonyulnék a fájdalomhoz. Egyszerűen hagyom, hogy jelen legyen, hogy két vállra terítsen, hogy legyőzzön, legyőzzön, ha ő az erősebb. Hagyom, azzal a homályos tudással, hogy egyszer vége lesz. A tulajdonképpeni győztes (még a legnagyobb fájdalom közepedte is) így én vagyok.

Még mindig vége lett. Mármint a fájdalomnak. Legalábbis idáig.

A pálinkás flakonért nyúlok, s kortyolok egyet az üvegből.

Ez is ismerős.

Ha írni kezdek, néha ez történik.

Mert nehéz a szót kiszabadítani magamból. Pontosabban, a megfelelő szót megtalálni. Azt érzem, ez mélyebben van a társalgási szinttől, a mindennapok szavaitól. Ezért a segédeszköz. Azt remélem, hogy az enyhén módosult tudatállapot átperdít azon a határon, aminek egyik oldalán én, a másik oldalán a szavaim vannak, köztünk pedig egy csukott ajtó. Közel állok. A lehető legközelebb. Egészen az ajtónál. Átlépni azonban nem tudok rajta – sem segítséggel, sem a nélkül. A pálinka igazából nem segít. Nem az átlépés bátorságot hozza, hanem a megtorpanást, a félelmet. Annak félelmét, hogy mi vár rám az ajtón túl. Annak félelmét, hogy odaát elveszek. Beleveszek a szóba. Megszűnök létezni.

Nincs más, csak a fájdalom. Lehetetlen elmenekülni előle. Figyelem.

Tegnap még azt hittem, be tudom határolni. Tudom, hogy mettől meddig terjed, hol, milyen érzet, mikor fokozódik, mitől hagy alább. Tegnap még azt hittem, valahogy az egyenes gerinccel van összefüggésben. Minden, ami ebből kimozdít, fájdalommal jár.

Egyenes gerinc, egyenes ember. Aki egy jottányit sem mozdul abból, amit igaznak hisz. Tegnap még ez a felismerés elégedetté tett.

Mára megkérdőjeleződött minden. Máshogy fájok.

A tegnap igazsága semmivé lett.

Igazság – miért fontos ez nekem?

Igazság – mi az én igazságom? ÉS egyáltalán, mi az igazság?

Pilátus is ezt kérdezte valamikor. Szemben vele Jézus állt.