(Nora Ephron filmje)

„Isten az égben, a földön minden rendben van”
Arc, álarc, szerep, kép, képmás, ikon. Február van – farsang – az álarcok felöltésének ideje. Megkopott, kihalóban levő szokás ez is. Már csak óvodás, iskolás gyerekeinkkel kapcsolatban éljük meg a farsangi szerepváltás izgalmát. Mi felnőttek, már nem bújunk maskarába február környékén. Minek is? Hisz mindig szerepeket játszunk! Szerepeket, melyekbe belenőttünk, magunkra vettünk, ránk rakódott, szerepeket, melyek hozzánk tapadtak, ránk égtek, melyekkel azonosulunk, már magunk sem érzékelve valódi lényünket, énünket. A „ki vagyok” kérdése oly riasztó, oly kétségbeejtő, hogy inkább eltusoljuk – megelégedve élet adta szerepeinkkel. Nő vagyok, elvált nő, anya, tanár, lelkigondozó, gyerek, testvér, munkatárs, alkalmazott. Minden szerep rám rak valamit. Minden szerepben elvárnak tőlem valamit. Én is felveszem, megfelelek, eljátszom (amit épp eljátszanom kell), de közben keresek, figyelek, sajátos nyughatatlansággal. Néha nekem magamnak is elképesztőnek tűnik ez a makacsság. Néha legszívesebben elereszteném az egészet, nem vergődve tovább a meg nem értők, mosolygók, és „csodálók” sokszor szorító körgyűrűjében.

Elereszteném, de nem tudom.

Mégis csak volt valamikor egy Jézus.

Volt egy Buddha is.

C.G.Jung is élt, gondolkodott, és kérdezett.

Így azt gondolom, igen, azt gondolom (tűnjék bár ez túlzónak, nagy szónak), van olyan, hogy az ember életében felismerje” önmagát”, „valódi énjét”. A kérdés csak az, hogyan?

michaelVálaszolnom kellene, de nem tudok. Nincs válaszom. Tegnap délután mégis elgondolkodtatott valami a Michael című film nézése közben. Kétségtelen, hogy az említett film nem egy filmtörténeti alkotás. Bizonyos értelemben illúzió, pontosabban angyalkép romboló is. Már ha van egyáltalán angyalképünk.

Ezzel a néhány mondattal már el is árultam, hogy egy „angyalos” filmről van szó. Pontosabban egy angyalról, Michael arkangyalról (John Travolta), és mellette még néhány szeretni valóan csetlő-botló emberről. Frank-ről (William Hurt), aki elvesztette a szívét, Dorothy-ról (Andie MacDowell), akinek country dal szövegírás a hobbija, és becstelennek tartja magát, és Vartan Malt-ról, aki őrülten szereti a feleségét (csóróként is biztosítani próbálva annak esztelennek tűnő pénzköltő mániáját), és a véletlen mellészegődött kis kutyáját. Hogy mit keres ebben a társaságban Michael arkangyal? Épp hozzájuk, értük, közülük is leginkább Frank miatt tért vissza a földre. Utoljára, azaz a 26. alkalommal. Igen, Frank az a férfi, aki élete során elvesztette a szívét. S mivel az Úr Isten nem tudott segíteni ezen,” viharként” kísérelve meg leráncigálni róla a felvett „köpönyegét”, Michael vállalta a küldetést. „Napként”- humorral, és szeretettel. A küldetés teljesítése jól haladt. Annak ellenére, hogy maga az önkéntes küldött is bevallja elég nehéz feladat az, amire vállalkozott. A film többi főszereplője szereplői nem tudnak erről semmit. Őszintén szólva Michael angyal voltával kapcsolatban is igen szkeptikusak. Igaz ugyan, hogy a különös férfi rendelkezik néhány bámulatra méltó tulajdonsággal (olvas a gondolatokban, látja, tudja az elrejtett, eltitkolt dolgokat, vágyakat), de szárnyai koszosak, sört iszik és cigarettázik, szeret élni, táncolni, és mi tagadás, a nőket is szereti. Nem tesz látványos csodákat, többször is közli kompetenciahatárát az „ez nem az én asztalom” elutasító mondatával.  A film egy pontján mégis átlépi ezt a határt. Annak ellenére, hogy tudja, az utolsó földi életét rövidíti meg ezzel. Azt az életet, amit szeret, tisztel, amiből egyszer majd (újra fent) minden hiányozni fog.

images-michael-3

A filmbeli Michael élet titka egyszerű –  élj a jelenben! Vedd észre, és ne mulaszd el a pillanatot! Tedd azt, amit teljes szívvel megtehetsz. Because „it’s easy”, szeress, csak ez kell (idézet a filmből). S ha nem hiszed, nem mered, legalább egyél cukrot. Jó sokat! Nem baj, ha egészségtelen – mert édes. Így „a cukorból sosem elég” – (ez egy másik jó tanács a filmből) – mondjon bárki, bármit!

Vajon valóban ennyi lenne az élet titka? Ez volna önmagunk megtalálásának útja? A jelenben, a pillanatban élni? Sok bölcs ember leírta már ezt, vagy valami hasonlót ehhez. Mégsem ütközünk lépten-nyomon önmagukkal, életükkel harmóniában lévőkkel, „valódi önmagukat” megtalálókkal. csak szerepeik között vergődőkkel. Akik közül sokan annak felismeréséig sem jutnak, hogy észrevegyék a különbséget. Az azt észre vevők helyzete sem sokkal jobb. Pusztán a felismeréssel vannak előbbre. Pusztán csak kérdésekkel rendelkeznek. És a keresés vágyával.

Valójában nincs baj a szerepeinkkel. Csak akkor, ha belemerevedünk. Ha mindig ugyan olyanok vagyunk. Ha egy-két szerep határoz meg bennünket, s a többi számára nem adunk” játékteret”. Az „egészség”, a „teljesség” valahogy ezen szerepek, lélek/és én részek  egyensúlya. Azt gondolom, felborulhat, eltolódhat ez az egyensúlyi állapot. Én és célvesztés akkor lesz, ha a megborult állapotban maradunk. Ha nem áll be, nem áll vissza az egyensúly. Ugyanúgy a pillanat elmulasztásával sincs semmi baj. Feltéve, ha ez nem életünk összes kis és nagy pillanatát jelenti. Így a sokat emlegetett múltban élést is megengedhetőnek tartam. Akkor, ha ez nem jelent fogságot. Akkor, ha képesek vagyunk ebből ugyanúgy kilépni, mint ahogy beléptünk, ha madárként tudunk szállni gondolatainkat megfürösztve a múltban, jelenben, a jövőben. Ha van átjárás. Itt is. Ha van harmónia a megélési lehetőségekben. Mert az élet nem egy helyben levés. Sokkal inkább mozgás. Állandó mozgás. Változás.

A Michael című film főszereplő angyala a jelenben élésre teszi le a voksot. Talán tényleg lehetne ez az út eleje. Hogy nem könnyű? Hogy mindez csak egy sokat emlegetett elcsépelt gondolat, aminek még csak igazságáról sem lehetünk meggyőződve, hisz mivel nem tudjuk megtenni, nem is tudjuk, hogy milyen? Javaslom, kezdjük a „kályhától” – ami most a filmet jelenti. Az apró részletektől  (a feltehetőleg kifejezni szándékozott nagy elmélet helyett), azaz nem a jelenben éléstől! E helyett a szeretettől! (It’s easy” másodszor) Vagy még előbbről! A  nevetni tudástól, a nevetéstől. Angyalunk szerint ugyanis „meg kell tanulni nevetni ahhoz, hogy szeretni tudjunk!”…

Van-e „valódi énünk”?

Nem tudom.

Csak hinni szeretném, hogy „Isten Lelke”, „Krisztus képe” van bennünk.

Ezt keresem életem nagy farsangi kavalkádjában.

 

Babinchak Michael emlékére – az élet szeretetéért, a cselló hangjáért, a nevetésért!