Ült az idegen betolakodó által szétdobált lakásban és mosolyogni kezdett, majdhogynem nevetni – mert semmi nem volt ez. Semmi nem történt, sem most, sem ezt megelőzően az elmúlt hónapokban. Semmi. Csak az ölelések múltak el…

Nemrég találkoztam egy barátnőmmel. Az övé ez a történet.

A nyitó kép a boldogság határtalan megtapasztalása. Annak valósága, hogy van egy ember a világon, aki észrevette őt, felé fordult, meglátta értékeit, olyanokat, melyekről igazából ő sem tudott. Van, volt egy ember a világon, aki úgy nézett rá, úgy látta őt, ahogy talán eddig senki, s ebben az odafordulásban ráismert saját magára. Mámorító érzés volt önnön gazdagságát megtapasztalni. Mámorító volt az érzés, a tudat, hogy értékekkel van tele, s léte, jelenléte, gondolatai, szavai ajándék a másiknak.

Egy nőről beszélünk és egy férfiról.

Akik nem keresték egymást, mégis egymás útjába akadtak, s azt jelezték egymás felé, hogy kincset találtak a másikban.

Nem lettek egy pár. Valóságosan nem voltak egymás mellett egyetlen percet sem. Nem mondták egymásnak „szeretlek”, pusztán ismeretségük egy pontján levelezni kezdtek. Üzenetre üzenet jött, ölelésre ölelés – szóban, gondolatban.

A barátnőm mégis azt érezte, ez a legvalóságosabb kapcsolat, a legvalóságosabb ölelés életében. Mintha magától született volna, a lélek mélyéből, vágyából. A belső képekből.

Mert ölelt már és ölelték. Szeretett és szerették. Mégis, mégis ott volt szinte mindig a hiány, annak érzete, hogy nem erre vágyik, nem így, vagy épp nem attól, aki adja. Ebben a nem valóságos kapcsolatban valamiféle teljességérzete volt. Úgy tűnt, olyan ez, amire mindig is vágyott. Pont jó – az ő számára.

Hónapokon át tartottak az üzenetek, a kihagyhatatlan záró ölelésekkel. Nem naponta, hanem naponta többször. Egyszer csak ritkulni kezdtek. A férfi jelezte, többször is jelezte, hogy valami történik körülötte. Amiről nem tud, amiről talán nem is érdemes beszélni. Ez az, ami megakadályozza őt abban, hogy úgy legyen jelen, mint eddig, de hálás, végtelenül hálás, ha a nő ezt meg tudja érteni és hordozni tudja. Jelezte azt is, hogy ami történik, az nem érinti az öleléseket. Utolsó üzeneteinek egyike az „egy gondolat, egy ölelés, így múlik el az élet” volt.

És a nő várt.

Várt türelmesen, nem kérdezett. Hallgatott, ahogy a férfi kérte. Biztosan tudta, hogy ha valami megszületett, az nem véletlen. Ha valami megszületett, az élni akar. Élni és valahogy beteljesedni. S ha „igaz” az, ami megszületett, ha a másiknak is a legmélyebbről, a saját belső képeiből lett, akkor nincs mitől tartani.

A következő kép, mégis a beálló, állandósulni látszó csend. A hallgatás.

Az elnémult üzenetek. Az üzenetek hiánya.

A nő nem értett semmit. A reményt reménytelenség váltotta fel. És fájdalom.

Nem értette, miért van megtalálás, ha aztán elvesztés van.

Nem értette, hogyan születik a szívben bizonyosság, biztos érzés, tudás, vágy, és ez hogyan és miért lesz semmivé.

Nem volt igaz?

Nem volt igaz, amit érzett, amit oly biztosan tudni vélt?

Félreértett volna mindent? Ami történt, az csak neki volt fontos, a férfinak nem?

Magyarázatot, választ keresett – hiába.

A belső veszteség érzése feltartóztathatatlanul megteremtette a maga külső valóságát. Ennek egyenként összetevődő mozzanatai rajzolták meg a harmadik képet.

Az anyjával kezdődött. Az egy jó ideje már stabilnak látszó megértő és szeretettel teli kapcsolatuk egyetlen vitában a földig rombolódott, megmutatva, felfedve egymás meg nem értésének végtelenül hosszú történetét.

Összeveszett a gyerekeivel is. Egyiknek a rendetlenségét, nemtörődömségét nem bírta szó nélkül hagyni, a másiknak a magába zárkózását, dacát, határtalan szabadságvágyát, ami nem tűr semmi korlátot, ami számára teher minden figyelmeztető szó, visszahúzás minden anyai ölelés. „Jó anya” akart lenni mindig. A gyerekeire, a gyerekei szükségleteire, lelkükre tekintettel. Most megértette, talán nincs is olyan, hogy „jó anya”. Egy kapcsolatban mindig is van valamiféle hiány, a legnagyobb igyekezet ellenére sincs felhőtlen együtt élés, tökéletes megértés. Először döbbent rá arra, hogy lányainak egyszer ugyanúgy dolgoznia kell majd ővele (mint anyjukkal), ahogy neki is dolgoznia kellett, kell a saját anyjával. Talán ez az élet rendje.

Aztán a szomszéd következett. Vele a dohányzás miatt veszett össze – látszólag. Ebben a konfliktusban is megingott valami. Megingott a hit, hogy a különbözőségek ellenére is lehet, van békesség, egymás elfogadása, ha törekszik erre az ember. Békesség azonban csak akkor van kint, ha bent az van. Az akarásról, a láttatott dologról bármikor könnyen lehullik a fátyol. Megmutatkozik a meztelen valóság. Nincs bizalom, mert kevés a szeretet. Egyetlen rossz élmény képes átírni az éveken át tartó látszólagos jót, tisztán megmutatva, mi lakik a szívben.

Néhány nappal később a számítógépe mondta fel a szolgálatot. Rajta egyéves munkája, ami nem lett lementve máshová. Rajta az ölelések, amiket azok elvesztése után kezdett átírogatni a telefonjából. A gépet szervizbe vitte. Heteken keresztül reménykedett, hogy legalább a rajta levő dokumentumokat sikerül megmenteni. Jól tudja, milyen az, amikor minden „elszáll”. Egyszer már megtörtént vele. És másodszor sem értette, hogy vajon van-e jel ebben, vagy egyszerűen csak megtörtént. Ha igen, miként értelmezhető? Figyelmeztetésnek? Amolyan „büntetésnek”? Mert hanyag, nemtörődöm, sosem tesz  biztonsági intézkedéseket, csak ír, és ír, mit sem törődve a dupla mentésekkel.(?) Vagy arra nézve jel, üzenet, hogy felszámolja kicsinyhitűségét? Hogy ne mások nagyszerű gondolataiból reméljen megértéseket, tudást, hanem befelé fordulva végre önmagából merjen meríteni? Vagy merő véletlen az egész? Nem szól másról, csak a 100 éves számítógépről?

A munkahelyén is borzalmas volt minden. Feleslegesnek érezte magát. Jelen volt és nem érezte, hogy ez fontos lenne bárkinek is. Nem érezte, hogy szükség lenne rá. Napokon keresztül ült a teremben, várva, hogy betéved valaki hozzá – de nem. Nem jött senki. Nem volt könnyű hordozni ezt a mellőzöttséget sem. Mert nem tudta, miről is szól. Vajon ő van-e bezárkózva, azért nem jönnek hozzá, vagy azok vannak bezárkózva, akikért itt van? És persze egyik gyötrő kérdés magával hozza a másikat, újra feltette hát magának a kérdést, vajon tévedett, amikor pályát változtatva idejött? Van neki itt helye? Lehet, hogy az volt az ő helye, amit ott hagyott? És vajon nem lehet, hogy semmi ez az egész, hogy mindegy honnan jön, és miről szól a mellőzöttség, most ez van, és egyszerűen ezt kell megélni? Várni, jelen lenni, kitartani a döntésben, a hitben, hogy mindegy, hogy hol van, mert mindenhol egy dolga van – embernek lenni. Itt is. Csak nem kell kétségbeesni, sértetten elmenekülni megint, mint annyiszor tette.

Aztán összetörte a szemüvegét. Nem látott semmit. Nem tudott olvasni, nem tudott semmi értelmeset kezdeni magával, mások gondolatába elmerülni, keresve valamit, ami eltereli a figyelmét, valamit, ami mint annyiszor, most is utat mutathatna. Tudta, ez nem olyan tragikus, mégis tragédiaként élte meg. Nemcsak gyengülő látása miatt, hanem mert ez által jött rá, olyan bizonytalan anyagi helyzetben él, hogy látszólag egy új szemüveg megcsináltatását sem engedheti meg magának. Ha megteszi, a következő hónap biztonságát kockáztatja. Albérletben él itt, Budapesten, s hiába próbálta tartani az életet, azt a szintet, ami ideköltözésükkor megvolt, nem sikerült. Mert ami elégnek bizonyult néhány évvel ezelőtt, az nem volt elég most. Hosszú ideje élt annak kényszerű döntésében, hogy minek a befizetését is halassza el egy kicsit, hogy közben biztosítani tudja a mindennapokat.

Lakáscserén kezdett gondolkodni.

Ha már egyszer nem tud több pénzt szerezni (legalábbis egyelőre nem), akkor legalább találjon egy olyan lakást, aminek kevesebbe kerül a bérleti díja.

Keresgélni kezdett. Az ittlétet akarva, a nagyobb biztonságot remélve. Közben egyetlen percig nem volt benne biztos, hogy mindez megoldható egy költözéssel.

Mégis elköltözött. Élete eddigi legkisebb lakásába. Ahol egy hét múlva elkezdődött a lépcsőház felújítása (a másik albérletben (is) így telt el az elmúlt év). Elköltözött egy lakásba, ami oly kicsi volt, hogy minden mosogatáskor meg kellett keresni az utolsó műanyagdoboznak is a helyét, hogy ne boruljon föl a rend.

A negyedik kép 2 héttel az odaköltözés után váltotta fel a harmadikat – egy este nem találta a lakáskulcsát.

Kiborította minden táskáját, kifordított minden zsebet. Hiába. Gondolkodni kezdett, mi az utolsó emléke a kulcsról. A postaláda volt. Az, hogy aznap kivette a leveleket. Valószínűnek tűnt, hogy a levélszekrényben hagyta a kulcsot. Le is ment megnézni. Persze, nem volt benne.

Eltelt 2 nap. A munkahelyén érte a hír – betörtek hozzájuk. Lányait a fenekestől felfordított, nyitott ajtajú lakás döbbenetes látványa fogadta.

Hazarohant. Otthon kiderült, 2 laptoppal, és egy gitárral lettek szegényebbek.

Különös volt, mert mindkettőre gondolt aznap reggel. A laptopokat a szobába, a gitárt magával akarta vinni – de nem tette. Minden maradt ott, ahol volt.

Milyen különös – gondolta a nő – a veszteségek láncolatában egyre szegényebbnek éltem meg magam. Mostanra azt hittem, már semmim sincs, valaki mégis talált itt értéket. Valamit, ami neki jól jött. Én adtam a kulcsot a kezébe. Szinte betessékeltem az ismeretlen betolakodót, aki élve a lehetőséggel, mint aki hozzánk tartozik, kulccsal lépett be otthonunkba.

Gyerekei összetörtségét látva újra a veszteség érzete kerítette hatalmába.

Ez azonban hamarosan átíródott. Vele az egész veszteségláncolat.

Veszteség volna 2 laptop és egy gitár elvesztése?

Gazdagabb volt ezektől? Most szegényebb lett? Pótolhatatlanok lennének ezek a dolgok? Tényleg veszteség érte?

A veszteség, az igazi veszteség az életet, a létet érinti. Legbelsőbb önmagunkat. Ha szeretteink vagy a magunk élete kerül valahogy veszélybe. Ha olyat veszítünk el, amiről azt gondoltuk, a mienk, ami hozzánk tartozott.

Például az ölelések.

Ült az idegen betolakodó által szétdobált lakásban és mosolyogni kezdett, majdhogynem nevetni – mert semmi nem volt ez. Semmi nem történt, sem most, sem ezt megelőzően az elmúlt hónapokban.

Semmi. Csak az ölelések múltak el. Ami mindent tartott addig, amíg volt. Ami nélkül úgy tűnik, ingataggá lett minden. Mert nemcsak elmúlt valami, amiről azt gondolta, sosem fog, hanem mert egyetlen szó nélkül múlt el, megkérdőjeleződött a hit is. Annak hite, hogy igaz volt, amit igaznak hitt.

Számára az volt.

Ajándékba kapta, megélte, boldog volt, mérhetetlen gazdagságot élt meg. Most szegénységet érez, mert nincs. Ezt a szegénységet láttatta körülötte minden kapcsolata. Az egész világ.

Mégis megmaradt belőlük valami. A felismerés, hogy megérte. Akkor is megérte, ha most nincs, ha már nincs, ha nem lesz tovább úgy, attól a Valakitől, akitől kapta, remélte.

Mert hozzá tartozott. S maradt is hozzá tartozó. Így valamilyen módon tovább él, élhet. Újrateremtődhet. Valóság volt. Most értette meg, hogy az is marad. Jó alapjaként annak, ami majd következik.

mert-ahol-a-te-kincsed

Ezen az estén jött rá arra, hogy valójában ez gazdagság. Számára legalábbis. Valójában ez az, ami kincsnek nevezhető, nem az, ami körbevesz, amit az ember megszerez, ami van. Mint ahogy a szegénység sem az, ami nincs, ami hiányként mutatkozik, ami annyiszor képes megkeseríteni az életünket.

Kincseink nem kint vannak. Bent.

Ahol a szív, a szíve.

Ahol a szívem.

„Mert ahol a te kincsed van, ott a te szíved is.” (Máté 6.21.)