Az egész egyházat, a teljes életet megváltoztató nagy történésekhez kevés csak elindulni, valamilyen megfontolásból. Felindulás szükséges. Belső megragadottság…

 

pic_keresem-reformacioNapok óta motoszkál a fejemben a gondolat: írnom kell. Tudom, mit vállaltam, gondolataim tehát célirányosak. Tudom, mit vállaltam, épp ez az, ami feszít. És persze az idő. Meg az, ahogyan az idővel bánok – hogy valahogy mindig, mindig az utolsó percig halogatok mindent. Szorítás kell minden oldalról ahhoz, hogy valami megszülessen. Nem mindenki van így. Van, akinek épp az okozna problémát, hogy valami nem készül el már a határidő előtt egy héttel. Van, akinek egyáltalán nem okoz semmiféle problémát, hogy valamit létrehozzon, valamit „megszüljön”.

Napok óta motoszkál fejemben a gondolat: írnom kell. A mai nap az utolsó lehetőség erre. Hajnali fél 5 óta fent vagyok. Járok-kelek a lámpával megvilágított félhomályos lakásban. Világosan tudom, hogy Westermann egy gondolatával szeretném elindítani az egészet, amit valamikor az „Isten angyalainak nincs szárnyuk” című könyvében olvastam. A „világi  hősök” és a Lélektől megragadott emberek között tesz különbséget. Keresem, keresem, halkan lépegetve, a lámpát egyik szobából a másikba hurcolva magammal (nehogy fölébredjenek a lányaim), keresem, de nem találom. Pedig jegyzetet is készítettem a könyvből. Majd megtaláltam a könyvet, de sokszori átlapozásra sem találtam meg a keresett részt. Újra kezembe vettem a lámpást, tovább kutatva – világos, hogy a jegyzeteimre van szükségem. Minden lehetséges helyen átnéztem megint, de jaj, nem találtam! Helyette valami egészen más került a kezembe. Más, mégis az eredeti gondolathoz hasonló. A 2009-es Csillagpont egy eseményének jegyzete, Kocsis Péter Fülöp görögkatolikus püspök előadásáról. A különös ebben az egészben az, hogy ennek a Csillagpontnak a központi témája a bátorság volt. Így a püspök, Fülöp is erről beszélt. Pontosabban a bátorság és a Lélektől vezetettség kérdéséről, hasonlóságáról és különbségeiről. A különös az egészben az, hogy a hajnal óta motoszkáló westermanni idézetet, épp ennek az előadásnak a megerősítő, példaként szolgáló gondolatai követték/kísérték bennem…

Megtaláltam! Megtaláltam Fülöp előadásának jegyzetét!

Idézek: amikor imádkozom, a szívemből beszélek. Önmagamat találom meg, amikor Istent megszólítom, szeretem. Az Istenhez térés (a megtérés) ráébredés arra, hogy Krisztus él, cselekszik bennem. Ő veszi át a cselekvést bennem ott és akkor, amikor én nem tudnék, nem tudok cselekedni. Az önbizalom így tulajdonképpen Krisztusba vetett bizalom. Ha Ő bennem van, minden helyzet, cselekedet Tőle jön. Ő vezeti az életet azáltal, ha hagyjuk Őt magunkban élni. Így fogadtam el a püspökséget. Tudtam, a feladat meghaladja a saját erőmet, tehetségemet, de Krisztussal menni fog.

A továbbiakban Fülöp arról beszélt, hogy a döntések meghozatalában nincs egyedül. Segítségére van egy 4 fős tanácsadói kis kör, egy 8 fős nagyobb csoport és a tanácsosi kör. Az egyház életére vonatkozó döntéseket közösen határozzák meg. És mégis, mégis van olyan helyzet, amikor a görög püspök él a teljhatalmi joggal: „van, hogy minden ésszerűség ellenére a belső bizonyosság mondat nemet bennem valamire. Az így kimondott nemek a bátorság színezetét keltik. Valójában nem bátorság kell, hogy ezeket vállalhassam – hanem Krisztusra hagyatkozás.”

 

Ide szerettem volna kilukadni. Épp ide, ehhez a gondolathoz. Egyedül ezzel a gondolattal, ezzel a különbségtétellel érthető/értelmezhető az egész Krisztus-ügy, a teljes egyháztörténet, a hit nagyjainak elszánt lépései, a lutheri bátor kiállás: az „itt állok, másként nem tehetek” gondolata. Egyedül ezzel értelmezhető a reformátorinak mondott, valójában a teljes egyházat a kezdetektől meghatározó gondolat, miszerint „az egyházat fejében és tagjaiban folyamatosan reformálni kell”. Ez belső kényszer, ami a valóság megtapasztalásából jön. Annak megtapasztalásából, hogy valami nincs rendben. Ez olyan belső kényszer, amelynek megtételére nem saját okosságunk, nagyságunk, fantasztikus gondolataink bebizonyítási vágya vezet. Maga a Lélek. Akkor is, ha meglépése után megvetés, üldöztetés, kiközösítés vagy akár a halál vár ránk. Ebből látszik, hogy mi a különbség az elindulás és a (f)elindulás között.

Az egész egyházat, a teljes életet megváltoztató nagy történésekhez kevés csak elindulni, valamilyen megfontolásból. Felindulás szükséges. Belső megragadottság. „Megszállottság.” És az a nyitottság, amely mindig képes továbbvezetni bennünket. Ami újra és újra képes „fölülírni”. „Fölülírni” azt, ami egyszer igaznak látszott.

Valóban nem bátorság kérdése ez. Egyedül a ráhagyatkozásé. A Lélekre hagyatkozásé. Aki János evangéliuma szerint mindig Krisztusra mutat – és mint a szél, oda visz bennünket, ahová akar.