Nyilvánvaló, hogy gyerekeink „lázadó” magatartása nem az „érettségről” tanúskodik. Az „érettségnek” máshol, nálunk kellene megmutatkoznia…

 

images-erettsegiMájus van, az érettségi ideje, s mi, felnőttek (tanárként vagy szülőként) csodálkozunk gyerekeink nemtörődömségét látva. Csodálkozunk azon, mennyire nem érdekli őket. Azon, hogy bár tudják, megméretés vár rájuk a negyedik év végén, mégis, néhányan közülük épp hogy csak átcsúsznak év végén, vagy meg is buknak, nem törődve azzal, mi mindennek a következménye. Csodálkozunk, és nem értjük, hisz emlékeink szerint a „mi időnkben máshogy volt”, „mi ezt másként csináltuk”. Egy percig sem merül fel bennünk, hogy nemtörődömségüknek, „lázadásuknak” van oka, üzenete, eredője. Eredője, amit mi (akik mellettünk vagyunk), nem láttunk, nem érzékeltünk. Egy percig sem merül fel bennünk, hogy tulajdonképpen igazuk is lehet, hogy nem mi csináltuk, hanem ők csinálják jól. Nem mi csináltuk jól, akik engedelmesek voltunk, meghajtottuk a fejünket és bizonyítani akartunk (komolyan véve az előttünk álló próbát), hanem ők csinálják jól, akik akár a bukást is vállalják, hogy üzenjenek, valami nincs rendben bennük, körülöttük. Valami nincs rendben bennük, s ebben benne van az ember pedagógusként, szülőként, államférfiként (még ha nő is) is az általa támasztott elvárás rendszerrel. Valójában nagyobb baj az, ha az ember már lázadni sem tud, az ellenállását kifejezni, (mert mindezt egy külső kényszer, elvárás hatására elnyomja magában és beáll a sorba), mint az, ha ezt valahogy kifejezi. Napjaink rettegett betegségének, a daganatoknak a holisztikus szemlélet szerint épp ez az egyik mentális oka. Az, hogy rajtam kívül történnek a dolgok, s nekem nincs beleszólásom, nincs módom reagálni erre. Nincs lehetőségem tiltakozni sem. Ha jó akarok lenni, ha meg akarok felelni mindannak, amit különböző szinteken elvárnak tőlem, akkor nincs más lehetőségem, mint az engedelmes főhajtás. S mi, felnőttek boldogok és elégedettek vagyunk ezekkel a gyerekkel.

Mindez a saját 12-ikes hittanos gyerekeimről és az általuk választott ballagási istentisztelet alapigéjéről jut eszembe. Ők ugyanis a kánai menyegző történetét választották e jeles napra, nem kis fejtörést okozva nekem az aktualizálással. Azt gondolom, üzenet volt ebben a választásban is. Nem magasztos, szép, megható szavakra vágytak. Olyan történetre vágytak, amelyben vigasság, mulatság, jókedv és persze bor van. Benne van Jézus is – úgy, mint aki részt vesz ebben, úgy, mint aki mindezt lehetővé teszi a többieknek.

A kánai menyegző története csak János evangéliumában van megírva (Jn 2.1-12). János ezt Jézus legelső csodájaként említi. Sokszor prédikáltam már erről a történetről, de soha nem jutott eszembe mindaz, ami most. Ami épp azért jutott eszembe, mert ők épp ezt a történetet választották.

Nem arról szeretnék most beszélni, ami ezen az istentiszteleten elhangzott. Hanem arról, ami kimaradt. Nem arról, hogy a víz borrá változtatása tulajdonképp a minőség megemelése, „alkimistául” a sárból arany megvalósítható cselekedete, amire mind pedagógusként, mind szülőként megbízatást kaptunk, ami minden ember lehetősége, ha úgy tetszik, küldetése itt, a földön. Nem arról, hogy életemben először most vált világossá, miért fontos ez a csoda, mint ahogy az is, hogy miért szerepel ez Jánosnál az első csodatételként. Hanem arról, ami Mária és Jézus között történt. Arról a megértésről, arról az „érettségről”, ami lehetővé teszi a csodát a történetben, és talán a mi életünkben is.

Azt, hogy a bor elfogyott egy menyegzőn, egy nő, egy asszony, Jézus anyja veszi észre. (Jung mester sokat ír a nők intuitív készségéről, arról, milyen tökéletes kiegészítői lehetnek a vezető, felelősségteljes beosztású férfiembernek) Azonnal jelzi ezt fiának. János leírásában Jézus kimért és elutasító. Válaszában az fogalmazódik meg, hogy ez a probléma nem tartozik sem az anyjára, sem rá (Jn 2.4.).

Később mégis cselekszik. A vizet borrá változtatja.

Vajon miért?

Ha elolvassuk ezt a történetet, Mária valóban fontoskodással vádolható. Jézus elutasításához sem fér kétség. Megsértődhetett volna Mária, és dacból ellenállhatott volna Jézus. Azonban sem a megsértődésnek, sem a dacnak nem látjuk nyomát sem a történetben. Mária utasítást ad a szolgáknak, Jézus pedig cselekszik – épp úgy, ahogy anyja kérte.

A kérdés az, hogy miért? Engedelmességből cselekedett Jézus? Azért cselekedett, hogy eleget tegyen anyja elvárásának? Hogy „jófiú” legyen?

Igen. Feltehetőleg azért, hogy „jófiú” legyen – de nem az anyja, hanem az Őt küldő Atya „jó fia”.

Mária megsértődhetett volna, hisz fia látszólag ellenszegült akaratának, elvárásának, nemet mondott a szülői elvárásra. Mégsem sértődött meg, meghagyta Jézus szabadságát. Számára elég volt az a tény, hogy ő jelezte a problémát. A többit fiára, gyermekére, Jézusra hagyta.

Jézus pedig cselekedett.

Vajon pusztán gyermeki engedelmességből?

Nem hiszem. Inkább azt gondolom, gyermeki szabadságból. Abból a szabadságból, amit mind anyjától, mind mennyei Atyjától megkapott.

Bármilyen furcsa, mindaz, ami ebben a történetben Mária és Jézus között zajlott, szoros összefüggésben van a cikk elején jelzett, egyre inkább megtapasztalható jelenséggel. Mária igen, az én meglátásaim szerint mi nem nagyon tudunk megszabadulni a különféle hivatásunkból eredő elvárásainknak.

Nyilvánvaló, hogy gyerekeink „lázadó” magatartása nem az „érettségről” tanúskodik. Az „érettségnek” máshol, nálunk kellene megmutatkoznia. Abban a megértésben, amely a bármilyen szinten történő „lázadást” nem engedetlenségnek, ellenszegülésnek minősítené, nem állna érthetetlenül fölötte, hanem annak fogadná el, ami – jelzésnek. Jelzésnek arról, hogy van az gyerek épp most, aki az élet különös ajándékaként valamiért, valamiként nekünk adatott. Jelzésnek arról, hogy nekünk felnőttként, „éretten”mi a mulasztásunk, tévedésünk és lehetőségünk. Vele, az ő irányában, és mindenki mással, aki ránk bízatott.