(A lánc/ Craig Brewer filmje)

A lánc az lánc.
Megkötöz. Benne tart az élet tragédiájának fogságában. A szeretet az szeretet. Az szabaddá tesz…

 A napokban egy reggeli „tollászkodás” közepedte megkérdeztem Eszter lányomat: „Esztim, szerinted mit tudnak a néger zenészek, amit egy fehér ember nem?” A válasz gondolkodás nélkül érkezett: „a fájdalmat megélni.”

picture1

Azóta is ezen a mondaton gondolkodom. Most is, amikor ezeket a sorokat írom, bluest hallgatva, „A lánc” című film ajánlatába kezdve.

„Csak egyfajta blues létezik, és ez a szerelmes nőről és a szerelmes férfiről szól. A szerelem elrejti a hibákat, és bármiféle tettre képes rávenni. A szerelemtől néha szomorú és bús leszel. A bluesról beszélek, nem valamiféle macskazenéről. Itt férfiakról és nőkről van szó, akik szerelemben vannak egymással, és a kettőből az egyik megcsalja a másikat ebben a szerelemben. Néha ez a fájdalom rávesz arra, hogy gyilkoljunk, vagy más efféle mocskos dolgot megtegyünk. Mert ez innen jön, erről az oldalról (itt a szívére mutat), ahogy a blues is innen jön.” (idézet a filmből – Son House)

Pusztán ennyi felvezetés is elegendő, hogy néhányan itt abbahagyják a cikk olvasását, mert úgy érzik, ez sok, ez nem keresztyén, ezek a gondolatok nem azok, amikkel azonosulni tudnának, amiket elfogadhatónak tartanak, főleg nem egy egyházi oldalon. Tulajdonképp igazuk van. Mert a felszínen maradva, az itt megjelenő dolgokon fennakadva, ez tényleg nem keresztyén embernek való film. És mégis tévednek. A felszín alatt ugyanis hihetetlen mélység van és sűrűség (nem tudom ezt máshogy mondani). Olyan mélység és sűrűség, ami nemcsak kevés film, de kevés élet, ember jellemzője is. Nyilván nem azért, mert akármelyikünk élete is felszínes vagy sekély volna. Inkább azért, mert nem jellemző, hogy ilyen mélységekbe ereszkedjünk. Ez a mélység a fájdalom birodalma. A kontrolállhatatlan érzéseké, a valódi indulatoké. Olyanoké, amelyek nem tarthatók vissza. Még azelőtt robbannak ki belőlünk, mielőtt bármit is tenni tudnánk visszatartásukra.

Csak óvatosan léphet ide segítő. Az sem akármilyen fajta. Csak olyan, aki ismeri ezt a mélységet. Volt már benne. Vagy olyan, aki bár nem járt itt soha, de valami emberfeletti, mondhatnám, krisztusi empátia él benne.

A filmben mindkettőre látunk példát.

Így azt mondanám, ez mégis egy keresztyén film. A keresztyéninél is keresztyénibb – de nem úgy, ahogy ezt az ilyen filmekben megszoktuk. „A lánc”-ban nincs semmi ájtatosság, angyali tiszta arcok, mosolyok, szemkápráztató naplemente, sem egyéb jól ismert „malőr”. Helyette van trauma, elhallgatás, hazugság, harag, fájdalom, düh, gyűlölet, megvetés, előítélet, sértettség, becsapás, árulás, hűtlenség, megcsalás, erőszak, agresszió, test, szex és akár „rondának” is minősített beszéd, miközben szól a blues, csak a blues, az első pillanattól az utolsóig (magát Son House-t is láthatjuk, hallhatjuk).

A blues, ahogy ezt Son House-tól fentebb idéztem, ha igazi, csak egyfajta dologról beszél: a szerelmes nőről és a szerelmes férfiről. A mi történetünkben sincs ez másként. A szereplők szerelmes emberek. Egy fiatal pár egy heves ölelésből kibontakozva épp búcsúzik egymástól, a fiú bevonul. Ezzel párhuzamosan egy másik otthonban egy házasság összeomlásának vagyunk tanúi, ahol nincs más út, csak a válás, hisz az egyik továbblépett. Beleszeretett a férje öccsébe.
Az otthon maradt fiatal nő, Rae (Christina Ricci) és az elhagyott férj, Lazarus (Samuel L. Jackson) a történet egy pontján találkoznak, s az addig roppant jó érzékkel egymás mellett futó két szálból egy szál, kettejük közös története lesz.  Bagatell! – mondhatjuk – és igazunk is lenne, ha ez a közös történet a szerelemről íródna. „A lánc” című film e két szereplője azonban nem a szerelem, hanem egy különös gyógyulás történetét írják, valósítják meg együtt. Mert Rae-nek ugyan ott van Ronnie (Justin Timberleke), és mindennél jobban szereti, egyedül maradva érthetetlen módon mégis lefekszik „fűvel-fával”. Egészen odáig, míg egy buli után az útszélén összeverve/törve Lasarus meg nem találja, irgalmas samaritanusként haza nem viszi, ápolni nem kezdi.

egyszeru-es-bonyolult

Aztán jön a lánc. Majd a lánc leoldása – de ne fussunk ennyire előre! Maradjunk most még csak a lánc felrakásánál! Miféle baj, „betegség” az, aminek gyógyításában egy, a „betegre” rakott hideg, vastag, többméteres láncnak szerepe lehet? Valószínűleg nemcsak mi, Lazarus sem tudott ilyen „betegségről”, kivéve egyet, a „megszállottságot”. Nem a gonoszság, kegyetlenség, nem a beteges kéj, vagy a büntetés jogosnak hitt gondolata juttatta ennek a döbbenetes dolognak a megtételére, hanem az a rémület, amiben része lett Rae befogadásával. A lány ugyanis minden létező percben, amikor épp nem aludt vagy nem „látomások” gyötörték, magát felajánlva rávetette magát, ahogy ezt szinte minden útjába kerülő férfivel eddig is megtette. Lazarus nemcsak védekezni próbált ezzel a „megoldással”. Mint keresztyénnek, az a gondolata támadt, hogy ezt a lányt talán az Isten vezette hozzá, hogy ő legyen segítője a gyógyulásban. Lehetett egy „hátsó gondolat is” – olyan, amiről ő maga sem tudott, mégis benne volt meghatározóan – a felesége hűtlensége, elmenetele. Őt elengedte – látszólag. Valamiféle láncon azonban tovább tartotta magában, maga mellett, kényszerítve saját akaratára, a mellette maradásra.

A filmnek az egyik legkatartikusabb pillanata a felrakott lánc leoldása. Nemcsak a lányt eresztette akkor szabadon – ugyanebben a percben a feleségét is. A szabadságra emeli poharát, és szavait tettre váltja: „Én nem tudom megváltoztatni az életedet, és másét sem. Neked is csak egy életed van. Éld úgy, ahogy neked tetszik!”

Több drámai pillanat után egyfajta happy enddel végződik a film. Ronnie-t elküldik a seregből (az ismétlődő szorongásai miatt), tisztázódik minden helyzet, és végül elveszi Rae-t.

Lazarus és a patikusnő is egymásra találnak.

Valóban szimpla történet ez, egyszerű, mint a blues. Közben pedig épp olyan bonyolult, mint az élet. A film szereplői hozzánk hasonlóan vakon tapogatóznak benne, akárcsak mi a magunkében, sokszor nem értve sem a magunk, sem mások cselekedeteinek, viselkedésének, lelki működésének miértjét, az élet eseményeit, azt, hogy hogyan és miért pont így íródik az élet. Van-e köze egyik eseménynek a másikhoz? Megtörténnek velünk a dolgok és mi elszenvedői vagyunk, vagy minden, ami megtörténik, valahogy azért történik meg, mert ott van belül a gondolat, saját életünk sokszor nem érzékelt hiedelme, vagy épp egy esemény, dráma a korábbi évekből, akár elődeink életéből? A filmbeli Rae valóban csak a villanyoszloppal nem szeretkezett. Hányavetin, kihívóan viselkedett, úgy öltözködött, hogy minden férfi csak a szabad prédát látta benne. Könnyen ráilleszthető, és minden azt mutatja, hogy illeszkedik is rá a ribanc szava. Hogy sérelmek, dráma, trauma van/ lehet az ilyen és a bármilyen címkékkel (alkoholista, hajléktalan, link stb.) ellátott emberek életében, azt senki nem tudja, senki nem látja. A felcímkézéshez többnyire elég nekünk a látszat.

Sajnos.

Rae „meggyógyult”. Mert rátalált egy ember, aki felkarolta, melléállt és mellette is maradt. Aki előbb azt hitte, feladata valaki másnak, ennek a lánynak „helyes útra térítése”, majd rájött, hogy dehogy. Nem beszélhetünk „helyes útról”, gyógyításról, gyógyulásról pedig végképp nem, ha nincs feltétel nélküliség, nincs melléállás, megértés. A szeretet juttat belátásra, változásra, nem a lánc (ez azonos a címkével, a megbélyegző gondolattal, a kimondott, vagy érzékeltetett ítélettel).

A lánc az lánc. Megkötöz. Benne tart az élet tragédiájának fogságában. A szeretet az szeretet. Az szabaddá tesz.

Ahogy a filmbeli lelkész  szavai, ahogy Lazarus tettei.

A felsoroltakon kívül még sok kérdést érint a film, a leírtakhoz hasonló drámai mélységben. Az anya-lány kapcsolatot, a gyerekkori abúzust, a barátság, a düh, agresszió lehetőségének vagy lehetetlenségének kérdését, a lelkész szerepét egy közösség életében és sorolhatnám még tovább. Beszélhetnék mindegyikről.

Én egyetlen dologról kívántam írni, a lehetőségről. Annak lehetőségéről, hogy hangozzék ez bármilyen közhelynek, de minden találkozásunkban ott az esély az életünkben valami rendkívülire. A gyógyulásra. Egymás gyógyítására. Ami együtt szenvedés. Valóságosan. Ahogy az az első nagypénteken történt. Vagy lélekben. Mint ebben a filmben.

Ha van szabadság.

Ha van szeretet.

Bár a sorrend talán inkább fordított.

Még mindig szól a blues, de már halkabban. Visszatérek a bevezető gondolatra. Igen, azt hiszem, igaza van a lányomnak. Valóban a fájdalom átélése az, amit a fekete zenészek (emberek) valahogy jobban tudnak nálunk. Pontosabban nemcsak a fájdalom érzését – mindenféle érzés megélését.

Mellé se nagyon beszélnek. Sűrítenek.

Mint a blues. Mint az élet. Mint ez a film.