Én élek! Élek?

 

Főszereplők, vagy statiszták vagyunk életünk színpadán?

 

Hálásnak lenni? Ugyan kinek? És miért?

Mindenért keményen megfizetünk. Az erőnkkel, az időnkkel, a pénzünkkel, az egészségünkkel. Némi akarattal és nekifeszüléssel majd mindent meg is szerzünk. Igaz, kemény áldozatok árán. Életünk harccá vált, mindennapjaink megoldandó, elvégzendő feladattá. A csodára és ajándékra már rég nem nyitott a szívünk.

images-margitszigetHisz nincsenek!

Élünk – mondjuk egykedvűen magunkra gondolva.

Az Élet pedig (azt hiszem) nevet rajtunk, valami ehhez hasonlót mondva: Ó, ti szegények! Semmi közötök hozzám! Én gazdag vagyok, örömtől csorduló, titkokat rejtő, ismeretlen, változatos, teljes. A magatok fogságában vergődtök, az orrotokig sem láttok. Nem ismertek engem. Főszerepet kaptatok saját életetek színpadán, mégis statisztává lettetek! És még csak nem is tudjátok…/ vagy tudjátok, csak úgy tesztek, mintha semmi nem történt volna…/

A margitszigeti japánkert tavát egy női szobor díszíti. Meztelen és gyönyörű. Kőből van, hát mozdulatlan. Rebbenés nélküli arccal ül a tavirózsák között. Mintha egy volna közülük. Bírja az évszakok váltakozását, állja a bámészkodó tekinteteket. Nyugalmát nem zavarja semmi, senki.

Igen. Talán ez az, amit elfelejtettünk – gondoltam tegnap a tó partján állva. A megállást, a rácsodálkozást. A mindenáron való előrejutás, kiemelkedés helyett a belesimulást. Abba, ami van. Ami körülvesz és meghatároz bennünket.

„Bárcsak helyet cserélhetnénk!” – suttogtam neki. „Téged nézve egyszerű és világos minden!”

Ő hallgatott. Ugyanúgy, és ugyanott maradt. Én tovább mentem.

A triciklin ülve vártak a lányaim…

„Tényleg helyet cserélnék vele?” – kérdeztem magamtól este, a konyhai asztalnál ülve. „Szép, de élettelen. Nyugodt, de kőből van.” Én élek!

Élek?

Máshogy föltéve a kérdést, főszereplő, vagy statiszta vagyok életem színpadán?

– „Mama! Te örültél már valaminek nagyon az életben?” – kérdezte a kisebbik lányom hirtelen az ölembe huppanva.

– „Furcsa, hogy ezt kérded. Épp ilyesmiken gondolkodom”…

– „És szereztél már örömöt valakinek?”

– „Örömöt? Igen, talán igen”…

– „Persze, hogy igen! Nekem mindenképp! Azzal, hogy vagy!”

Én nem tudom, de talán ez az a csoda, amiről néhány ember beszél. A visszahozhatatlan pillanat. Amiket elszalaszthatunk, de ha észlelünk, mintha képes lenne megváltozni szinte minden.

Hála? Mi az?

Hálásnak lenni? Kinek? Miért?

Az életemért vagyok hálás! Mely egyszeri és megismételhetetlen.

Megengedi, hogy elmenjek mellette, hogy kötelezően elvégzendő feladatok halmazává tegyem, és lehetővé teszi, hogy belássam, milyen szánalmas bolond vagyok, ha így teszek.

Ma csak egy kőszobor kellet hozzá.

A lányom, és egy ajándékba kapott mondat…